Úgy gondoltam jobb lesz, ha mindent elmondok neki, mert hiába próbálnék hazudni, úgyis rájönne. Így hát nekiálltam elmesélni nekem a mai napom történetét, kezdve a pszichológusnál történteket, majd folytattam az apámmal való találkozással, és így tovább. Türelmesen végighallgatott, néha hümmögött, és megvárta, amíg befejezem.

- Nem volt egy egyszerű napod. - mondta. De azt hiszem a legjobb, amit tehetsz, az az, hogy lenyugszol. Ennél rosszabb már nem lehet, nem igaz?
- Nagyon remélem, mert ez így is sok dózis volt. - viszont magamban éreztem, hogy a mai nap tartogat még meglepetéseket.
- Most akkor nem is tudod hol van Barbi?
- Nem, de lehet, hogy jobb is. Végül is, minek koslatok utána?
- A számból vetted ki a szót, keress magadnak valaki mást. El kellett volna kérned annak a barnának a telefonszámát.
- Milyen barnának?
- Akivel a kapualjban találkoztál, tudod, aki a villamoshoz sietett.
- Ugyanmár, akkor még minden...
- Más volt. Tudom, hallottam ezt tőled egy párszor.

Nevettünk. Jóízűen. Jól esett egy kicsit boldognak lenni, és felhőtlenül örülni annak, hogy mekkora balfék is vagyok. Talán igaza van Tominak. Hagyjuk a francba Barbit nem? Élvezzem inkább az életet, ismerkedjek, aztán ki tudja lehet, hogy előbb utóbb újra felbukkan belőlem az író, és akkor nekikezdhetek megint a munkának.

- És veled mi újság? - kérdeztem Tomitól.
- Csak a szokásos, egész nap ülök a fenekemen. - hihetetlen, hogy egyáltalán nem tragédiaként éli meg a dolgot. - Foglalkozom a többiekkel. Sokat olvasok nekik, tanítom őket számolni, írni, arra, hogy ne érezzék magukat kitaszítottnak.
- Csodállak, komolyan mondom, néha azt hiszem, te vagy a dalai láma.
- Azért vallást nem tanítok nekik.
- Nem is értem, hogy miért nem jelentkezel a tanítóképzőbe.
- Ezt már megbeszéltük. Tudod, hogy szükségük van rám, nem hagyhatom itt őket. Nekem itt kell lennem velük, és mutatni a helyes utat.
- Ó bölcs tanító, akkor nekem is mutasd az ösvényt, amely a boldogsághoz vezet.

Megint nevettünk. Szeretem ezeket a találkozásokat. Emlékszem, amikor meghívta Apa karácsonykor, ahelyett, hogy meghitt csendben néztük volna a fenyőt, az egész ház remegett a nevetéstől. Apának még a könnye is kicsordult, ami tényleg nagy szó nála. Tényleg, akkor nem is egyszer, hanem kétszer láttam sírni.

- Hallgass rám ifjú, és idd a szavaimat. - próbált komoly arckifejezést magára erőltetni, de nem ment. - Menj, és találj magadnak egy rendes lányt. Aztán írj még egy sikerkönyvet. Szedd meg magad belőle. Aztán amikor rengeteg pénzed lesz, gondolj a bölcs tanítódra.
- Igenis, mester. Viszont azt hiszem mennem kell. Későre jár, és gondolom te is még találkozni akarsz a lurkókkal, mielőtt lefekszenek aludni.
- Jól van, jól van. Aztán, ha van valami, szólj. Tudod, hogy én itt leszek.
- Tudom, és örülök, hogy ilyen barátom van.
- Ne hízelegj, mert menten elpirulok. Vagy már nem is a csajokra buksz?
- Igazából ezért jöttem. Tomi hozzám jössz feleségül?
- Már vártam, hogy megkérdezd, de sajnos nem lehetek, remélem nem baj.

Lassan tényleg mennem kell, mert ha így folytatom görcsbe rándul az arcom a sok vigyortól. El is köszöntem Tomitól és kibaktattam a buszmegállóba. Azt hiszem rám fér egy jó pohár bor. És ekkor csak eszembe jutott. Felhívom Dezsőt, úgyis azt mondta, hogy dumálhatnánk valamikor. Nem kellett sokat várnom, hogy felvegye a telefont, így hamar meg is beszéltünk egy találkozót, egy jó kis szórakozóhelyre. Persze ő nem fog egy óránál többet maradni, mert sok a dolga holnap is, de így legalább esélyem nyílik arra, hogy ismerkedjek.

Ahogy ültem a buszon, azon gondolkoztam, hogy milyen szöveggel próbálkozzak a nekem szimpatikus hölgyeknek. A táncolunk? már csak azért sem jöhet szóba, mert finoman szólva is botlábam van. Körülbelül egy hétig jártam társastánc tanfolyamra, aztán kiment a bokám. Végül is mire megérkeztem a szórakozóhely elé, ami előtt már várt Dezső, arra jutottam, hogy a legegyszerűbb meghívni egy italra, majd baromi lazán és fiatalosan bókolni. Legalábbis elméletben ez nagyon jól hangzik.

Reménykedtem, hogy nem a pultnál kell álldogálnunk, hiszen a pultoslány előtt nem igazán lehet, olyan jól beszélgetni, és az sem jó, ha az embert megzavarják a 2 sört kérek, illetve a 5000-ből adj vissza baby mondatokkal. Szerencsére találtunk egy szabad asztalt, amit még nem öntöttek le, így helyet foglaltunk, pár perccel később pedig, már ihattam is a hőn óhajtott boromat.
 

- Milyen volt a meló? - kérdeztem Dezsőt, akinek látszólag tetszett a hely, és feszülten figyelte a dekoltázsokat.
- Ó, hát a szokásos. Rengeteg mennyiség, és minden legyen kész holnapra. De inkább te mesélj, mi volt Barbival.
- Ááá, semmi különös. Szakítottunk. Úgyhogy ma már a tettek mezejére is lépek.
- Helyes, helyes, de ha van nővére a következő hölgynek, akkor gondolj a nagybátyádra.

És beszélgettünk a szokásos férfias témákról. Úgy mint csajok, kocsik, sport és gusztustalan, de annál viccesebb történetek. Aztán elérkezett a pillanat, amikor neki mennie kellett, és így én tényleg átadhattam magam az éjszakának. Kimentem a mosdóba, elintéztem, amit kellett. Megigazítottam a hajam a tükörben, bevettem egy rágót, aztán elindultam a tánctér szélén elhelyezkedő lányok irányába. Ezt ketten észre is vették, így úgy gondolták jobb, ha táncolni mennek. Viszont a harmadik ott maradt. Helyes, úgy látszik ő sem tud, vagy nem szeret táncolni, már egy plusz pont.
 

- Szia!
- Szia!
- Hogy hívnak?
- Hajni.
- Én Vince vagyok. - próbáltam túlharsogni az éppen aktuális slágert, aminek hatására pár lány felvisított. - Nem akarsz valamit inni?
- Nem.
- Oké, én azért hozok magamnak valamit.

És avval a lendülettel sarkon fordultam, és elindultam a pult felé. De nem kellett volna. A pult előtt ott állt Barbi.

Mit csináljon Vince?

a) menjen oda és vonja kérdőre
b) menjen oda és szakítson vele ott
c) menjen inkább haza
d) menjen egy másik szórakozóhelyre

vincelevellada@gmail.com

 

Egyszerűen nem értettem. Azt hittem minden rendben köztünk, hogy megbeszéltük a dolgokat, letisztáztunk mindent. Erre most kiderül, hogy hazudott nekem. De miért tette? És mi van, ha tényleg beteg? Nekem egy szóval sem mondta, hogy ma dolgozni jön, csak így szoktam meg, ez volt a munkarend. Igen, csak ez lehet. Én barom most itt állok evvel a virággal, és azon jár az eszem, hogy vajon hol lehet, miközben ő otthon nyomja az ágyat. De akkor miért nem szólt, hogy Vince rosszul vagyok, ma ne találkozzunk, mert megfertőzlek, vagy valami? Lehet, hogy nem tud beszélni? De SMS-t írni azt csak tud? Na várjunk csak, ha a munkatársnőjének szólt, akkor nekem is tudott volna. Megőrülök.

És most mi a fenét csináljak? Azt hiszem egy dolgot tehetek. Beszélnem kell Tomival. Hiszen ő az, aki a vesémig lát, talán erre is tud mondani valami bölcsességet. Bármilyen furcsán is hangzik ez.

Kimentem a plázából, mert az ott járkáló, nézelődő emberekből nagyon kezdett elegem lenni, és igazából elég hülyén is éreztem magam, így hát ahogy kiléptem az ajtón a virágot az első arra járó hölgynek adtam. Nem kérdezett semmit, csak nézett rám elkerekedett szemmel, de nem vártam meg, hogy akár egy szót is szóljon, inkább tovább vágtattam a busz felé. Most legalább kevesebben voltak a buszon, így le tudtam ülni. Hála az égnek kutyaszag sem volt, de azért az emberek ázott szaga megrekedt, és mivel még mindig úgy nézett ki, hogy bármelyik pillanatban újból elkezdhet esni, így senki nem merte kinyitni az ablakokat. Miközben élveztem az orromba csapódó illatokat, egyre csak zakatolt az agyam. Átkoztam Barbit, a létező összes szitokszót rázúdítottam magamban, de titkon reménykedtem benne, hogy semmi rossz nem történt. Miért is történt volna, hiszen teljesen jól megvoltunk. Leszámítva egy-két dolgot, de hát melyik kapcsolatban nincsenek összezördülések?

Mikor leszálltam a buszról a nap is kisütött egy kicsit. Legalább valami pozitívum is történik a mai napon. Gondoltam lesétálok egy buszmegállót, mert a következő busz amivel mennem kellett volna tovább, még a végállomáson volt, leállított motorral. Remélem, Tomi ráér, igazán nagy szükségem volna most a bátorító szavakra. És nála életvidámabb embert nem ismerek, szóval ő az egyetlen, aki helyre tudja tenni a kaotikus napomat.

Útközben, hogy eltereljem a gondolataimat, a lépéseimet számoltam. Általában ezt szoktam csinálni, ha nem akarok semmire sem gondolni. Belerúgtam pár kőbe, csak hogy levezessem a feszültséget. Az első még piszkosul jól esett, a második kissé felsértette a velúr anyagot a cipőmön, a harmadik, pedig elég méretes volt, így sikerült egy két fájdalmas lépést szereznem magamnak. A megállóban rajtam kívül egy idős néni volt. Szegénykén látszott, hogy vastag keretes szemüvege mögül sem szemléli túl tisztán a világot. A busz megérkezett a megállóba, én pedig segítettem a néni táskáját feltenni. Én nem tudom, hogy mi lehetett benne, de az fix, hogy a néni otthon vagy keményen súlyzózik, vagy 40 évig volt súlyemelő.

Ahogy ültem a buszon eszembe jutott az első alkalom, amikor Tomival találkoztam...

A második könyvemnek volt a bemutatója. Akkor még senki sem tudta hogy nézek ki, és álnevet használtam. Nem volt túl frappáns, de úgy gondoltam a gyerekkönyvekhez valami vicces kell, ezért döntöttem a Kávé mellet. Értitek K. V., mint a monogrammom. Na, mindegy. Szóval ott álltam néztem a sok szülőt, ahogy veszik meg a könyvet a gyerekeknek, akik látszólag semmi érdeklődést nem mutattak iránta. Az igazi áttörést a 3. könyvemmel értem el, annak a bemutatóján készült a kép is egyébként. Nézem a távozó családokat, és akkor egyszer csak ott terem mellettem Tomi.

- Igazán jókat ír.
- Tessék? - próbáltam értetlenkedni.
- Azt mondtam, hogy nagyon tetszik az előző könyve. Tényleg ért a gyerekek nyelvén.
- Mégis miből gondolod, hogy én írtam a könyvet?
- Egyszerűen csak érzem. Mellesleg te vagy az egyetlen, aki egyedül van itt, gyerek nélkül és a könyvekből kirakott kupacot bámulja.
 

Egyszerűen lehidaltam. Nem is jutottam szóhoz, csak ott álltam letaglózva. Az ember, aki odajött hozzám, lazán letegezett, lefejtette rólam az álcát, és még meg is mutatta mennyire béna vagyok. Rögtön megkedveltem. Azután rengeteg időt töltöttünk együtt. Sokszor meglátogattam, ő is volt párszor nálam. Apa is kedvelte, sőt örült, hogy lett egy igazi barátom, még ha a párosunk nem is volt egy Bud Spencer és Terrence Hill.

A busz megérkezett a megállóba, ahonnan már annyiszor szálltam le. A kőfal, ami előtt megállt, még most is tele volt firkálva. Balra vettem az irányt, ugyanis ott volt az épület kapuja, ahonnan a kertbe juthatott az ember. Most nem volt kinn senki, gyanítottam, hogy az eső riasztotta el őket. Ahogy beléptem rögtön egy ismerős arcot láttam.

- Jó napot Vince! Tomihoz jött?
- Igen, ugye ráér?
- Hát hogyne, ott lesz a nagyteremben.
- Köszönöm Klára!

Ahogy haladtam a nagyterem felé, egyre erősebben hallottam a gyerekzsibongást. Fiúk-lányok vegyesen nevettek úgy, mintha nem volna semmi más dolguk ezen a világon. Mondjuk tényleg nem is volt más dolguk. Ahogy benéztem a terembe rögtön észrevettem őt. Mindig a középpoontjukban volt, és segített akinek csak tudott. Mintha őmaga nem is szorulna arra.

-Vince! - kiabálta távolról, és avval a lendülettel jött is felém.
- Szia Tomi! Mi újság?
- Valami nem stimmel veled, nyúzott vagy. - tessék már megint, rögtön kitalálta, hogy csinálja?
- Nem volt könnyű napom.
- Akkor gyere, menjünk a szobámba.

Furcsa volt nézni, ahogy az az ember, aki egy hónapja lett nagykorú, mégsem tartotta magát soha gyereknek milyen elszántan, és élettel telin suhan végig a folyosón. Kerekesszékének kerekei halkan siklottak az árvaház folyósóin. Az árvaházén, amely otthona volt immáron több, mint 18 éve, és ahonnan nem is akart eljönni, bármennyire is kérleltem.

Miután bementünk a szobájába, és én becsuktam az ajtót, szembe fordult velem és átható kék szemével végig mért, majd megszólalt.

- Mesélj, mitől vagy ennyire levert.

Mit mondjon Vince?

a) a Barbival történteket?
b) a pszichológusnál történteket?
c) hazudjon valami hihetőt?
d) mondjon el mindent elejétől a végéig?
 

Miután egy kissé feldobódtam, úgy gondoltam a legjobb lesz, ha sétálok egy kicsit és felhívom Barbit, hogy mit csináljunk este. Utálom, ha nem veszi fel a mobilját. Párszor még próbálkoztam, de feleslegesen, sebaj, akkor SMS-t írok, arra legalább csak válaszol, ha ráér. Mikor a felénél tartottam az üzenetnek, megjelent a kijelzőn az első csepp eső. Majd a következő. És még több. Majd pillanatok alatt nyakamba szakadt az ég.

Apára gondoltam, aki most valószínűleg már az iroda felé halad a kocsijával, és amellyel én nem akartam elmenni. Gratuláltam magamnak és gyorsan behúzódtam egy kapualjba, mivel annyira rákezdett az eső, hogy a megállóig sem tudtam volna elmászni anélkül, hogy ne öntsek ki otthon a cipőmből egy adag vizet. Bármilyen rosszul esik az embernek egy ilyen zuhé, azért mégiscsak jó nézni, ahogy lemossa a városról a koszt. A gyerekek örömittasan ugrálnak egyik pocsolyából a másikba a szülő legnagyobb örömére. Ott egy zselézett hajú menedzser szalad az autójához, táskájával a hóna alatt, a füléhez tartott mobiltelefont el nem engedve. Fiatalok szaladtak bakancsban az érkező villamoshoz. Könnyű nekik, a szüleik pénzén megvett márkás bakancs valószínűleg nem szívja magába úgy a vizet, mint az én apám által fizetett márkás mokaszinem. A villamosból idegesen néztek ki az emberek, látva, hogy bizony nagyon rosszul tették, hogy nem hoztak...

- Áu! - kiáltottam fel, mert nem esett jól a lapockámnak érkező kilincs.
- Jajj, elnézést! - szólt a "kár" okozója, egy egyesek által csak szolid barnának nevezett nő. - Nem vettem észre, én pedig sietek, hogy elérjem a villamost.
- Azt, amelyik ott megy el?
- Igen, azt szerettem volna. - mondta hangjában egy kis szomorúsággal. - Majd jön másik.
- Hát, igen. De lehetséges, hogy jobb volna visszamennie egy ernyőért, mert nagyon esik.
- Óóó, én nem itt lakom, csak egy ismerősömnél voltam látogatóban, és amilyen trehány, úgysem találná meg az ernyőjét, nekem pedig sietnem kell.
- És megkérdezhetem hová? - ezt meg miért kiérdeztem meg?
- Miért érdekli? - kérdezte ő, nem kis meglepődésemre.
- Őőő, csak... úgy. - válaszoltam neki zavarodottan, de hát azok a barna szemek, és a bájos arc. Héhéhé, neked barátnőd van ember, ahhoz tartsd magad!
- Csak úgy. - ismételte mosolyogva. - Egyébként meg hazafelé tartok. Viszont most rohanok, mert ott jön a következő villamos. Szia! - mondta miközben már szaladt is a villamos után.
 

Ez meg mi a franc volt Vince? Egy csinos pofi, meg egy formás popsi, már kizökkent? Nem csoda, ha nem tudok írni. Viszont az eső is kezd alábbhagyni, szóval ideje volna nekem is továbbmennem. Úgy gondoltam a legjobb lesz, ha meglátogatom Barbit inkább személyesen, akkor legalább megbeszéljük mi legyen este. A buszmegálló nincs messze, úgyhogy, azt hiszem ez a pár csepp már nem okoz gondot. Kiléptem a kapualjból minek következtében majdnem elütött egy biciklis. Sosem értettem, hogy miért kell száguldozni a járdán. Ahogy haladtam a buszmegálló felé, egy ismerős hang ütötte meg a fülemet, és mivel a vállamhoz is ért, így megfordultam. Keskeny arc, barna szem, magas homlok, és kifogástalanul szabott öltöny.

- Szia Vince! - üdvözölt Dezső, a nagybátyám.
- Szia! Mi járatban erre? Idemerészkedtél a pórnép közé? - kérdeztem őt heccelve, mivel Dezső a belügyben dolgozott. Megkapta Apa is a magáét, amikor kiderült, hogy megnyertünk pár minisztériumi tendert.
- Gondoltam megfigyelem, hogy mit is csinálnak a kicsik, hogy jól kiröhögjük őket a nagyokkal ott fenn.
- És mire jutottál?
- Hogy ugyanúgy eláztok, mint mi.
- És te hová igyekszel?
- Megyek be Barbihoz, kicsit beszélek vele, aztán még elválik.
- Még mindig együtt vagytok?
- Kissebb-nagyobb megszakításokkal, de igen. - ha a fél évet kissebbnek, az 1 évet nagyobbnak vesszük.
- Majd valamikor dumálhatnánk, vagy valami, oké? Most viszont ott jön a taxim, nekem pedig sok dolgom lesz még, szóval megyek. Szia!

Nem zselézett hajú volt, de ugyanúgy rohant a taxihoz. Hóna alatt a táskája, kezében a mobil, immáron hívásra készen. A busz tele volt, mint mindig, és hála egy embertársunknak, ázott kutyaszag is keveredett az amúgy is "különleges" illatok közé. A busz pont a plázához közel tett le, így nem kellett sokat mennem, hogy odaérjek a ruhaboltba, ahol Barbi dolgozott. Meg kéne lepnem valamivel. De mivel? Virág? Csoki? Azt hiszem egy szál virág is megfelel a célnak.

Mikor beléptem az ajtón és köszöntem, már éreztem, hogy valami nem stimmel. Minden a szokásos helyén volt a boltban, csak egy valami nem. Barbi.
 

- Szia Zsuzsi! Barbi? - kérdeztem a munkatársát.
- Beteget jelentett, be sem jött. Nem mondta neked?
- Jajj, dehogynem, már emlékszem - hazudtam.
- És veszel valamit? Vannak új pulcsik.
- Kösz nem, most nem. Szia!
 

És ott álltam, mint egy hülye, kezemben egy rózsával, és megint nem tudtam mit csináljak.

Hová menjen Vince?

a) Barbi lakásához
b) Tomihoz
c) Haza
d) Kocsmába
 

Elindultam az utcán, miközben folyamatosan kavarogtak a fejemben a gondolatok. Nyugtalanító volt, hogy ennyire kiborultam. Beszélnem kellett valakivel, de mégis kivel? Barbi dolgozik, ő most nem ér rá. Tomival ilyen állapotban nem mernék, mert félek, hogy látni fogja rajtam, amit érzek, és elkezd aggódni. Talán a legjobb lenne, ha... Á, úgysem ér rá, biztos megint valami tárgyaláson van, vagy megbeszélésen. Azért próba, szerencse. Elővettem a telefonomat, tárcsáztam és vártam, hogy beleszóljon Apa. 5-6 csöngést vártam meg, utána letettem.

Mivel az ég elkezdett beborulni a legjobbnak láttam, ha hazafelé veszem az irányt. Felültem a villamosra és a gondolataimba mélyedtem. Anya halála. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá. Ahogy Apa felvette a telefont, miközben betegre aggódta magát, hogy hol késik a felesége. Amikor láttam az arcát, rögtön tudtam, hogy baj van. Éreztem a hanglejtéséből.

- Fiam, gyere mennünk kell azonnal.
- Mi történt? Mi van anyával?
- Kórházban van, vedd fel a cipődet és menj a kocsihoz.
- Nem, az nem lehet, ugye nem?

Életemben akkor kaptam az első pofont. Ahogy végig futott az arcomon az égető érzés, rögtön odakaptam a kezem, és kérdőn néztem rá. Nem mondott semmit, láttam rajta, hogy nem akarta ezt, de egyszerűen csak kitört belőle. Az autóhoz szaladtam, ott kötöttem be a cipőmet is, majd eszeveszett sebességgel mentünk oda, ahova Anyát vitték. Emlékszem a doktor arcára is, ahogy megmondja Apának, hogy merre találja a mindenét.

Tudtam, hogy így érez iránta, hallottam mikor ezt mondja neki egy téli estén a kandalló előtt ülve, míg én csokit mentem lopni a konyhába. Olyan jó érzés volt ezt hallani tőle, hogy visszasurrantam a szobámba, és elhatároztam többet nem fogok édességért osonni a házban, legalábbis este.

Az emlékekből egy furcsa érzés zökkentett ki. Valami remegett a lábamnál, majd rövidesen hangosan elkezdett zenélni is. A telefonom volt, a kijelzőn pedig 3 betű szerepelt: Apa.

- Szia Vince! Kerestél, mi újság, mi volt a dokinál?
- Apa! Tudnánk találkozni?
- Fiam, tudod, hogy elfoglalt vagyok... Tudod mit, ebédeljünk együtt.
- Rendben, az jó volna. A szokásos helyen?
- Csakis ott, mondjuk fél óra múlva.
- Ok, akkor fél óra múlva, sz...

Még el akartam búcsúzni tőle, de már lerakta a telefont. A szokásos hely. Apa nem volt hajlandó máshol ebédelni, ha volt rá ideje, mint egy kis kínai étteremben. A barátai ugratták is, hogy biztos kínai befektetőkre pályázik, és muszáj megszeretnie a kosztot, evvel is megszerezve jóindulatukat. Persze ez nem volt igaz. Egyszerűen azért járt oda, mert kedves volt a kiszolgálás, finomat főztek, és olcsó volt. Tény, hogy kissé furcsán hatott, hogy egy jól menő cég vezetője, aki nap, mint nap tárgyal más cégek vezérigazgatóival, sőt miniszterekkel, hála az állami tenderek elnyerésének, egy ilyen helyen fogyasztja el szerény ebédjét.

Fél óra múlva találkoztunk a bejárat előtt. A szokásos fehér ing, fekete öltöny, a szokott időben, a szokott helyen. Ez így volt rendjén.

- Szervusz fiam! - majd megölelt.
- Szia Apa! Mi újság? Milyen volt a tárgyalás?
- Ne is mond, ezek mind hülyék, de legalább tejelnek. - avval elvigyorodott. - Gyere, menjünk be!

Miután leültünk az asztalhoz, rögtön elkezdett enni. Muszáj volt csillapítania előbb az éhségét, aztán rátért a tárgyra.

- Szóval, mesélj, mi volt a dokinál?
- Beszélgettünk rólam, aztán rólatok.
- Rólunk? - kérdeztem, miközben felhúzta a szemöldökét.
- Igen. Anyáról is. Igazából ezért szerettem volna találkozni Veled. Meséltem neki a balesetről is, és egyszerűen összezavarodtam. Pedig még otthon is gyakoroltam, hogy ne történjen ilyen.
- Fiam, ez természetes. Más embereknek nehezebben nyílsz meg.
- De éppen ez az. Elkezdtem neki őszintén beszélni. Még a szeméről is említettem pár dolgot, de valahogy, valahogy...
- Nyugodj meg, mindenki minket néz. - lesett át a vállam fölött.
- De nem tudok.
- Nézd fiam. Meg kell emésztened azokat a dolgokat, és tulajdonképpen akár haladásnak is említhetnénk a dolgot, nem?
- Ő is pont ugyanezt mondta. - mindig olyan nyugodt. A pofon óta nem mutatott ki érzelmet, amikor erről a dologról beszéltünk, kivéve azon az estén, amikor láttam sírni.
- Na, látod. Tudom nagyon jól, hogy nehéz neked, de muszáj átlendülnöd a dolgokon. Ő is ezt akarná?
- Mármint a doki?
- Nem, édesanyád. Szinte érzem, hogy azt szeretné, ha minél előbb túljutnál ezen, egyszer és mindenkorra. Ki tudja, talán az írás is menne tovább.
- Sosem szeretted, hogy író lettem. - mondtam nem kevés gúnnyal.
- Ez így van. Jóeszűnek tartalak, és így nem kéne másokra bíznom a céget. De mit mondjak. A fiam vagy, támogatnom kell téged. Eddig egészen sikeresnek mondhattad magad. Nem?
- De. - és eszembe jutott megint a kép. A kép a sok gyerekkel, mindegyik engem ölel körbe, és mosolyognak. Legjobban Tomi.
- Akkor meg ne csüggedj. Légy erős, és küzdj!

A jó régi mondás. Apa mindig ezt tanácsolta nekem. Akkor is, amikor kézilabdáztam és eljött megnézni egy meccset. Csúnya hátrányban voltunk, de Ő csak ennyit mondott. Persze kikaptunk, de látta rajtam az igyekezetet és mindenkinél boldogabb volt.

- Min mosolyogsz? - kérdezte meglepődötten.
- Semmi csaj eszembe jutottak szép emlékek.
- Látod, azokra kell koncentrálnod. Mindenesetre nekem mennem kell. Úgyhogy menjünk, én fizetek.
- Kösz Apa, de nehogy miattam ne legyen pénze a cégnek.
- Ne is mond, épp kérni akartam, hogy jobb volna, ha abbahagynád az állandó hajókázást azokkal a fruskákkal. - viccelődött.
- Jajj ne is mond, teljesen kikészítenek.
- Tényleg, mi van Barbival? - mondta, miközben fizetett.
- Őőő semmi, jól megvagyunk.
- Megint rosszban vagytok mi?
- Azt hiszem.
- Nem változol fiam.
- És az jó, vagy rossz?
- Majd elválik. Na gyere, tényleg mennem kell. Eldobjalak valameddig? - közben szelte a lépcsőket a hatalmas lábaival. 48-as talp, igazán fájhatna ha seggbe rúgna vele.
- Nem kell, szeretnék sétálni egy kicsit.
- Biztos? Mindjárt esni fog?
- Igen, legfeljebb felszállok a villamosra.
- Ám legyen, légy jó, fiam!
- Ok, szia!

Avval már ment is a kocsija felé. Én meg ott álltam a gondolataimmal, bár kissé feldobottan, de egyáltalán nem éhesen. Na és most merre?

Hova menjen Vince?

a) Haza
b) Barbihoz
c) Tomihoz
d) Húzódjon be valahova, mielőtt esni kezd.

A válaszokat leírhatjátok kommentben, illetve elküldhetitek a vincelevellada@gmail.com címre is.
 

Üdvözöllek Olvasó!

Kérlek, engedd meg, hogy bemutatkozzam, a nevem K. Vince, és amit most olvasni fogsz az az én történetem. De lássuk csak, hol is kezdjem, ááá igen, azt hiszem minden akkor kezdődött el amikor...

A szoba tele volt festményekkel, fotókkal, és különböző országokból származó emléktárgyakkal. Nem volt benne semmi rendszer, legalábbis én nem jöttem rá a logikájára. Mindenesetre azt lehetett látni, hogy a berendezője vagy szándékos káoszt akart teremteni, vagy egyáltalán nem ért a lakberendezéshez. Mondjuk én sem értek hozzá, az egyetlen dolog ami a falamon lóg egy kép rólam, amint egy csapat gyerek körbevesz és mind széles vigyorral közli a kamera felé, hogy mennyire szeret engem. Nem rossz érzés bevallom. Szóval a szoba, amiben ültem egy tágas belvárosi lakáshoz tartozott. A velem szemben ülő férfi türelmetlenül nézett a szemüvege fölött. Őszes halántékú, mégis meglepően erős kisugárzású, és könnyed mozgású volt. Legalábbis ezt sikerült megállapítanom arról, ahogy kezet fogott velem, meg ahogy odament az asztalhoz és teával kínált. Most ahogy farkasszemet nézünk egymással láttam azt, hogy a tekintete is mennyire fiatalos. Élénk kék szempár, ami valószínűleg pár évtizeddel ezelőtt jó pár hölgyet csábított el.

- Mégis miért jött el hozzám K. úr?
- Hogy? Elnézést, egy kicsit elábrándoztam.
- És mégis miről álmodozott? - kérdezte, miközben folyamatosan figyelte a reakciómat.
- Hogy milyen lehetett fiatal korában?
- Miért, öregnek tart?

A kérdés meglepett, de hát végül is azért jöttem, és fogok fizetni, hogy beszélgessek vele, így nem árt, ha ezt is teszem, mégpedig őszintén, hiszen csak ez segíthet a megoldásban. Legalábbis remélem.

- Egyáltalán nem. Sőt éppen ellenkezőleg, azon gondolkoztam, hogy milyen ruganyosan és fiatalosan mozog.
- Nos, a reggeli futás, illetve a 17 év versenyszerű kűzdősport megteszi a hatását. De térjünk vissza magára, szóval miért is van itt? - mondta, miután nagyot szürcsölt a porcelán csészébe öntött zöld teából.
- Hogy is mondjam, azt hiszem a legjobb szó rá, az alkotói válság.
- Nocsak, Ön művész?
- Író vagyok. - bár nem tartom magam annak, inkább a lusta lenne a megfelelő jelző.
- Ha szabad kérdeznem, milyen jellegű könyveket ír, már ha könyveket ír, és nem lapokban publikál.
- Gyerekregényeket. Meséket főként. - akárhányszor ezt kimondom, szinte érzem, ahogy a fülem is belevörösödik. Egy férfi, aki 25 évesen meséket ír, hát nem túl maszkulin az biztos.
- Erre nem gondoltam volna. - mondta, miközben elmosolyodott és a szájához emelte a csészét.
- Mindenkinek ez a reakciója elsőre, szóval nyugodtan mondja meg, hogyha furcsának találja ezt a dolgot.
- Manapság ki mondhatja azt, hogy furcsák a dolgok? Hiszen mindent el tudunk fogadni, és csak az igazán megrázkodtató dolgokon lepődünk meg, nemde? Szóval, alkotói válság. Nincs témája, vagy egyszerűen csak elvesztette a vezérfonalat, nem talál vissza önmagához, a stílusához?

Most megfogott. Egészen pontosan ez a helyzet. Bármit is írtam le, bárhova is írtam, akár ceruzával, tollal, vagy klaviatúrával, mindig más köszönt vissza rám. Be kellett mutatkoznom neki, nem ismertem fel benne magamat. A stílusom elveszett. Vagy csak elveszni látszik. Áhh, ez a bizonytalanság.

- Pontosan erről van szó.
- Mostanában feszélyezve érzi magát? Van, ami miatt sokat idegeskedik?
- Hááát, van amikor a barátnőm kihoz a sodromból és akkor fel tudnék robbani a dühtől. Főleg azért, mert igaza van. De ez mikor még ment az írás, akkor is így volt.
- Értem, és történt valami mostanában, ami sokkolta?
- Láttam egy filmet amiben mindenféle véres jelenet volt, nem is mertem végignézni...
- Nem egészen ilyesmire gondoltam, de iránynak nem rossz. Zavarja a vér látványa?
- Hogy őszinte legyek, igen. Írtózom tőle.
- Meséljen a szüleiről K. úr!

Ó igen, a kérdés, amit pszichológusoknak kötelezően fel kell tenniük, hátha rájönnek, hogy az apuka erőszakos volt, és ebből következtethető ki, hogy a páciens megszállotsággal szereti a lovakat, vagy valami hasonló.

- Apám befolyásos, és sikeres üzletember. A vállalkozásban nekem is van részem, így ebből fedezem a kiadásaimat. Édesanyám ápolónő volt. Szegény 10 éve halt meg. Apámnak nagy megrázkodtatás volt. Mindig a kemény férfit mutatta felém, életemben egyszer láttam sírni. Akkor is azt hitte, hogy nem vagyok ott, sosem szerette kimutatni az érzelmeit mások előtt. Mindig azt mondta, hogy hasonlítok anyámra, főleg a szemem miatt. Neki is ilyen mélybarna szemei voltak, és elárulta, hogy milyen hangulatban van. Legtöbbször nevetett, szerette amit csinált, mégha sokszor szembe kellett néznie más emberek nehéz sorsával. Azt hiszem a betegek is szerették, mert mindig olyan derűs volt. Nem sokszor láttam szomorúnak, de emlékszem, egyszer nagyon megrémült. Olyan 12 éves lehettem, és épp bent voltam nála, mert úgy gondoltam, hogy meglepem az iskola után. Találkoztam vele a folyosón, elmosolyodott, majd magához ölelet. Aztán éreztem, hogy megremeg, akkor ránéztem az arcára, és észrevettem a riadt szemét. Kérdeztem, hogy mi a baj, de csak annyit felelt, hogy elfelejtett valamit, úgyhogy menjünk is. Azóta sem tudom mit felejthetett el, és már nem is fogom megtudni.
- Hogyan halt meg az édesanyja? - kérdezte a pszichológus, aki eddig hallgatta a szóáradatot, és be is fejezte a teáját.
- Autóbalesetben.
- Sajnálom, nagyon felkavarta most ez a beszélgetés? Látom a szemén. - mondta, miközben tanulmányozta minden egyes arckifejezésemet.
- Igen, nem szívesen beszélek róla. Lehetne, hogy a mai napi beszélgetést itt abbahagyjuk?
- Természetesen, várjon, kikísérem.

Felkavarodtak bennem az érzelmek, nem hittem volna, hogy ez fog következni. Próbáltam felkészülni, és magamnak is mondtam otthon az anyával történteket, de valahogy itt, ebben a szobában, és vele, egészen más volt. Mindenesetre el kell mennem, menekülnöm, hogy megemésszem a dolgokat. Vagy lehet, hogy maradnom kéne, elvégre ezért vagyok itt, hogy segítsen. Nem, talán a legjobb lesz, ha mégis megyek.

- Köszönöm doktor úr, és egyben sajnálom is.
- Micsodát?
- Hogy raboltam az idejét, evvel a kis beszélgetéssel.
- Dehogy rabolta, sőt, nagyon sokat haladtunk, akár hiszi, akár nem.
- Mennyivel is tartozom? - hova a francba tettem a tárcám? Azt hiszem a zakóm zsebében lesz.
- Semmivel, ez most legyen egy első alkalom, ami reméljük, erőt ad egy másodikra is.
- Még egyszer köszönöm doki, azaz doktor úr. Akkor majd hívom önt!
- Rendben, addig is vigyázzon magára.

Ahogy kiléptem a kapun hirtelen nem is tudtam mitévő legyek. Mégis most hova menjek?

A kérdés, hova menjen Vince?

A) Kávézóba

B) Kocsmába

C) Találkozzon az apjával

D) Találkozzon a barátnőjével

A történet folytatása, így rajtad múlik kedves Olvasó. Kérlek, tedd meg, hogy a megfelelő betűt, vagy szöveget elküldöd erre az e-mail címre: vincelevellada@gmail.com.