2009.08.16. 10:12
Prológus
Üdvözöllek Olvasó!
Kérlek, engedd meg, hogy bemutatkozzam, a nevem K. Vince, és amit most olvasni fogsz az az én történetem. De lássuk csak, hol is kezdjem, ááá igen, azt hiszem minden akkor kezdődött el amikor...
A szoba tele volt festményekkel, fotókkal, és különböző országokból származó emléktárgyakkal. Nem volt benne semmi rendszer, legalábbis én nem jöttem rá a logikájára. Mindenesetre azt lehetett látni, hogy a berendezője vagy szándékos káoszt akart teremteni, vagy egyáltalán nem ért a lakberendezéshez. Mondjuk én sem értek hozzá, az egyetlen dolog ami a falamon lóg egy kép rólam, amint egy csapat gyerek körbevesz és mind széles vigyorral közli a kamera felé, hogy mennyire szeret engem. Nem rossz érzés bevallom. Szóval a szoba, amiben ültem egy tágas belvárosi lakáshoz tartozott. A velem szemben ülő férfi türelmetlenül nézett a szemüvege fölött. Őszes halántékú, mégis meglepően erős kisugárzású, és könnyed mozgású volt. Legalábbis ezt sikerült megállapítanom arról, ahogy kezet fogott velem, meg ahogy odament az asztalhoz és teával kínált. Most ahogy farkasszemet nézünk egymással láttam azt, hogy a tekintete is mennyire fiatalos. Élénk kék szempár, ami valószínűleg pár évtizeddel ezelőtt jó pár hölgyet csábított el.
- Mégis miért jött el hozzám K. úr?
- Hogy? Elnézést, egy kicsit elábrándoztam.
- És mégis miről álmodozott? - kérdezte, miközben folyamatosan figyelte a reakciómat.
- Hogy milyen lehetett fiatal korában?
- Miért, öregnek tart?
A kérdés meglepett, de hát végül is azért jöttem, és fogok fizetni, hogy beszélgessek vele, így nem árt, ha ezt is teszem, mégpedig őszintén, hiszen csak ez segíthet a megoldásban. Legalábbis remélem.
- Egyáltalán nem. Sőt éppen ellenkezőleg, azon gondolkoztam, hogy milyen ruganyosan és fiatalosan mozog.
- Nos, a reggeli futás, illetve a 17 év versenyszerű kűzdősport megteszi a hatását. De térjünk vissza magára, szóval miért is van itt? - mondta, miután nagyot szürcsölt a porcelán csészébe öntött zöld teából.
- Hogy is mondjam, azt hiszem a legjobb szó rá, az alkotói válság.
- Nocsak, Ön művész?
- Író vagyok. - bár nem tartom magam annak, inkább a lusta lenne a megfelelő jelző.
- Ha szabad kérdeznem, milyen jellegű könyveket ír, már ha könyveket ír, és nem lapokban publikál.
- Gyerekregényeket. Meséket főként. - akárhányszor ezt kimondom, szinte érzem, ahogy a fülem is belevörösödik. Egy férfi, aki 25 évesen meséket ír, hát nem túl maszkulin az biztos.
- Erre nem gondoltam volna. - mondta, miközben elmosolyodott és a szájához emelte a csészét.
- Mindenkinek ez a reakciója elsőre, szóval nyugodtan mondja meg, hogyha furcsának találja ezt a dolgot.
- Manapság ki mondhatja azt, hogy furcsák a dolgok? Hiszen mindent el tudunk fogadni, és csak az igazán megrázkodtató dolgokon lepődünk meg, nemde? Szóval, alkotói válság. Nincs témája, vagy egyszerűen csak elvesztette a vezérfonalat, nem talál vissza önmagához, a stílusához?
Most megfogott. Egészen pontosan ez a helyzet. Bármit is írtam le, bárhova is írtam, akár ceruzával, tollal, vagy klaviatúrával, mindig más köszönt vissza rám. Be kellett mutatkoznom neki, nem ismertem fel benne magamat. A stílusom elveszett. Vagy csak elveszni látszik. Áhh, ez a bizonytalanság.
- Pontosan erről van szó.
- Mostanában feszélyezve érzi magát? Van, ami miatt sokat idegeskedik?
- Hááát, van amikor a barátnőm kihoz a sodromból és akkor fel tudnék robbani a dühtől. Főleg azért, mert igaza van. De ez mikor még ment az írás, akkor is így volt.
- Értem, és történt valami mostanában, ami sokkolta?
- Láttam egy filmet amiben mindenféle véres jelenet volt, nem is mertem végignézni...
- Nem egészen ilyesmire gondoltam, de iránynak nem rossz. Zavarja a vér látványa?
- Hogy őszinte legyek, igen. Írtózom tőle.
- Meséljen a szüleiről K. úr!
Ó igen, a kérdés, amit pszichológusoknak kötelezően fel kell tenniük, hátha rájönnek, hogy az apuka erőszakos volt, és ebből következtethető ki, hogy a páciens megszállotsággal szereti a lovakat, vagy valami hasonló.
- Apám befolyásos, és sikeres üzletember. A vállalkozásban nekem is van részem, így ebből fedezem a kiadásaimat. Édesanyám ápolónő volt. Szegény 10 éve halt meg. Apámnak nagy megrázkodtatás volt. Mindig a kemény férfit mutatta felém, életemben egyszer láttam sírni. Akkor is azt hitte, hogy nem vagyok ott, sosem szerette kimutatni az érzelmeit mások előtt. Mindig azt mondta, hogy hasonlítok anyámra, főleg a szemem miatt. Neki is ilyen mélybarna szemei voltak, és elárulta, hogy milyen hangulatban van. Legtöbbször nevetett, szerette amit csinált, mégha sokszor szembe kellett néznie más emberek nehéz sorsával. Azt hiszem a betegek is szerették, mert mindig olyan derűs volt. Nem sokszor láttam szomorúnak, de emlékszem, egyszer nagyon megrémült. Olyan 12 éves lehettem, és épp bent voltam nála, mert úgy gondoltam, hogy meglepem az iskola után. Találkoztam vele a folyosón, elmosolyodott, majd magához ölelet. Aztán éreztem, hogy megremeg, akkor ránéztem az arcára, és észrevettem a riadt szemét. Kérdeztem, hogy mi a baj, de csak annyit felelt, hogy elfelejtett valamit, úgyhogy menjünk is. Azóta sem tudom mit felejthetett el, és már nem is fogom megtudni.
- Hogyan halt meg az édesanyja? - kérdezte a pszichológus, aki eddig hallgatta a szóáradatot, és be is fejezte a teáját.
- Autóbalesetben.
- Sajnálom, nagyon felkavarta most ez a beszélgetés? Látom a szemén. - mondta, miközben tanulmányozta minden egyes arckifejezésemet.
- Igen, nem szívesen beszélek róla. Lehetne, hogy a mai napi beszélgetést itt abbahagyjuk?
- Természetesen, várjon, kikísérem.
Felkavarodtak bennem az érzelmek, nem hittem volna, hogy ez fog következni. Próbáltam felkészülni, és magamnak is mondtam otthon az anyával történteket, de valahogy itt, ebben a szobában, és vele, egészen más volt. Mindenesetre el kell mennem, menekülnöm, hogy megemésszem a dolgokat. Vagy lehet, hogy maradnom kéne, elvégre ezért vagyok itt, hogy segítsen. Nem, talán a legjobb lesz, ha mégis megyek.
- Köszönöm doktor úr, és egyben sajnálom is.
- Micsodát?
- Hogy raboltam az idejét, evvel a kis beszélgetéssel.
- Dehogy rabolta, sőt, nagyon sokat haladtunk, akár hiszi, akár nem.
- Mennyivel is tartozom? - hova a francba tettem a tárcám? Azt hiszem a zakóm zsebében lesz.
- Semmivel, ez most legyen egy első alkalom, ami reméljük, erőt ad egy másodikra is.
- Még egyszer köszönöm doki, azaz doktor úr. Akkor majd hívom önt!
- Rendben, addig is vigyázzon magára.
Ahogy kiléptem a kapun hirtelen nem is tudtam mitévő legyek. Mégis most hova menjek?
A kérdés, hova menjen Vince?
A) Kávézóba
B) Kocsmába
C) Találkozzon az apjával
D) Találkozzon a barátnőjével
A történet folytatása, így rajtad múlik kedves Olvasó. Kérlek, tedd meg, hogy a megfelelő betűt, vagy szöveget elküldöd erre az e-mail címre: vincelevellada@gmail.com.
12 komment
Címkék: apa vér prológus doktor
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
az igazi MPL melegebb éghajtra költözött. lö pá! ( 2009.08.16. 16:48:44
fogalmazásból ötös voltam. de az régen volt.
Zsolti életem, hová lett a könyvesblog?
az igazi MPL melegebb éghajtra költözött. lö pá! ( 2009.08.16. 16:51:05
az igazi MPL melegebb éghajtra költözött. lö pá! ( 2009.08.16. 16:54:47
(ne haragudjon senki homárista, hogy elfoglaltam az összes dobogót)
EnZsolt 2009.08.16. 18:15:25
Helyette próbálkozom evvel, de csak ha van érdeklődés. Azért még várok pár választ, és akkor folytatom, ha időm engedni fogja.
Mindenesetre még ki kell derítenem, hogy hogyan tudok betenni ide szavazást, mert az úgy egyszerűbb lenne, meg szebb is :)
Gratulálok a 3 dobogóhoz, nyereményed egy 3 napos budapesti utazás! :D
b[ALien] (törölt) 2009.08.17. 12:04:40
jó a szöveg!
Nelson. · http://nelson.blog.hu 2009.08.18. 11:22:03
Nelson. · http://nelson.blog.hu 2009.08.18. 15:38:25
Szívem szerint a kocsmába küldeném, de dramaturgiailag az apjához kell mennie. Viszont ahogy a mai lelkiállapododat nézem Zsolti, ez a fazon a barátnőjéhez fog menni. :D
