EnZsolt 2009.08.23. 10:23

1. fejezet

Elindultam az utcán, miközben folyamatosan kavarogtak a fejemben a gondolatok. Nyugtalanító volt, hogy ennyire kiborultam. Beszélnem kellett valakivel, de mégis kivel? Barbi dolgozik, ő most nem ér rá. Tomival ilyen állapotban nem mernék, mert félek, hogy látni fogja rajtam, amit érzek, és elkezd aggódni. Talán a legjobb lenne, ha... Á, úgysem ér rá, biztos megint valami tárgyaláson van, vagy megbeszélésen. Azért próba, szerencse. Elővettem a telefonomat, tárcsáztam és vártam, hogy beleszóljon Apa. 5-6 csöngést vártam meg, utána letettem.

Mivel az ég elkezdett beborulni a legjobbnak láttam, ha hazafelé veszem az irányt. Felültem a villamosra és a gondolataimba mélyedtem. Anya halála. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá. Ahogy Apa felvette a telefont, miközben betegre aggódta magát, hogy hol késik a felesége. Amikor láttam az arcát, rögtön tudtam, hogy baj van. Éreztem a hanglejtéséből.

- Fiam, gyere mennünk kell azonnal.
- Mi történt? Mi van anyával?
- Kórházban van, vedd fel a cipődet és menj a kocsihoz.
- Nem, az nem lehet, ugye nem?

Életemben akkor kaptam az első pofont. Ahogy végig futott az arcomon az égető érzés, rögtön odakaptam a kezem, és kérdőn néztem rá. Nem mondott semmit, láttam rajta, hogy nem akarta ezt, de egyszerűen csak kitört belőle. Az autóhoz szaladtam, ott kötöttem be a cipőmet is, majd eszeveszett sebességgel mentünk oda, ahova Anyát vitték. Emlékszem a doktor arcára is, ahogy megmondja Apának, hogy merre találja a mindenét.

Tudtam, hogy így érez iránta, hallottam mikor ezt mondja neki egy téli estén a kandalló előtt ülve, míg én csokit mentem lopni a konyhába. Olyan jó érzés volt ezt hallani tőle, hogy visszasurrantam a szobámba, és elhatároztam többet nem fogok édességért osonni a házban, legalábbis este.

Az emlékekből egy furcsa érzés zökkentett ki. Valami remegett a lábamnál, majd rövidesen hangosan elkezdett zenélni is. A telefonom volt, a kijelzőn pedig 3 betű szerepelt: Apa.

- Szia Vince! Kerestél, mi újság, mi volt a dokinál?
- Apa! Tudnánk találkozni?
- Fiam, tudod, hogy elfoglalt vagyok... Tudod mit, ebédeljünk együtt.
- Rendben, az jó volna. A szokásos helyen?
- Csakis ott, mondjuk fél óra múlva.
- Ok, akkor fél óra múlva, sz...

Még el akartam búcsúzni tőle, de már lerakta a telefont. A szokásos hely. Apa nem volt hajlandó máshol ebédelni, ha volt rá ideje, mint egy kis kínai étteremben. A barátai ugratták is, hogy biztos kínai befektetőkre pályázik, és muszáj megszeretnie a kosztot, evvel is megszerezve jóindulatukat. Persze ez nem volt igaz. Egyszerűen azért járt oda, mert kedves volt a kiszolgálás, finomat főztek, és olcsó volt. Tény, hogy kissé furcsán hatott, hogy egy jól menő cég vezetője, aki nap, mint nap tárgyal más cégek vezérigazgatóival, sőt miniszterekkel, hála az állami tenderek elnyerésének, egy ilyen helyen fogyasztja el szerény ebédjét.

Fél óra múlva találkoztunk a bejárat előtt. A szokásos fehér ing, fekete öltöny, a szokott időben, a szokott helyen. Ez így volt rendjén.

- Szervusz fiam! - majd megölelt.
- Szia Apa! Mi újság? Milyen volt a tárgyalás?
- Ne is mond, ezek mind hülyék, de legalább tejelnek. - avval elvigyorodott. - Gyere, menjünk be!

Miután leültünk az asztalhoz, rögtön elkezdett enni. Muszáj volt csillapítania előbb az éhségét, aztán rátért a tárgyra.

- Szóval, mesélj, mi volt a dokinál?
- Beszélgettünk rólam, aztán rólatok.
- Rólunk? - kérdeztem, miközben felhúzta a szemöldökét.
- Igen. Anyáról is. Igazából ezért szerettem volna találkozni Veled. Meséltem neki a balesetről is, és egyszerűen összezavarodtam. Pedig még otthon is gyakoroltam, hogy ne történjen ilyen.
- Fiam, ez természetes. Más embereknek nehezebben nyílsz meg.
- De éppen ez az. Elkezdtem neki őszintén beszélni. Még a szeméről is említettem pár dolgot, de valahogy, valahogy...
- Nyugodj meg, mindenki minket néz. - lesett át a vállam fölött.
- De nem tudok.
- Nézd fiam. Meg kell emésztened azokat a dolgokat, és tulajdonképpen akár haladásnak is említhetnénk a dolgot, nem?
- Ő is pont ugyanezt mondta. - mindig olyan nyugodt. A pofon óta nem mutatott ki érzelmet, amikor erről a dologról beszéltünk, kivéve azon az estén, amikor láttam sírni.
- Na, látod. Tudom nagyon jól, hogy nehéz neked, de muszáj átlendülnöd a dolgokon. Ő is ezt akarná?
- Mármint a doki?
- Nem, édesanyád. Szinte érzem, hogy azt szeretné, ha minél előbb túljutnál ezen, egyszer és mindenkorra. Ki tudja, talán az írás is menne tovább.
- Sosem szeretted, hogy író lettem. - mondtam nem kevés gúnnyal.
- Ez így van. Jóeszűnek tartalak, és így nem kéne másokra bíznom a céget. De mit mondjak. A fiam vagy, támogatnom kell téged. Eddig egészen sikeresnek mondhattad magad. Nem?
- De. - és eszembe jutott megint a kép. A kép a sok gyerekkel, mindegyik engem ölel körbe, és mosolyognak. Legjobban Tomi.
- Akkor meg ne csüggedj. Légy erős, és küzdj!

A jó régi mondás. Apa mindig ezt tanácsolta nekem. Akkor is, amikor kézilabdáztam és eljött megnézni egy meccset. Csúnya hátrányban voltunk, de Ő csak ennyit mondott. Persze kikaptunk, de látta rajtam az igyekezetet és mindenkinél boldogabb volt.

- Min mosolyogsz? - kérdezte meglepődötten.
- Semmi csaj eszembe jutottak szép emlékek.
- Látod, azokra kell koncentrálnod. Mindenesetre nekem mennem kell. Úgyhogy menjünk, én fizetek.
- Kösz Apa, de nehogy miattam ne legyen pénze a cégnek.
- Ne is mond, épp kérni akartam, hogy jobb volna, ha abbahagynád az állandó hajókázást azokkal a fruskákkal. - viccelődött.
- Jajj ne is mond, teljesen kikészítenek.
- Tényleg, mi van Barbival? - mondta, miközben fizetett.
- Őőő semmi, jól megvagyunk.
- Megint rosszban vagytok mi?
- Azt hiszem.
- Nem változol fiam.
- És az jó, vagy rossz?
- Majd elválik. Na gyere, tényleg mennem kell. Eldobjalak valameddig? - közben szelte a lépcsőket a hatalmas lábaival. 48-as talp, igazán fájhatna ha seggbe rúgna vele.
- Nem kell, szeretnék sétálni egy kicsit.
- Biztos? Mindjárt esni fog?
- Igen, legfeljebb felszállok a villamosra.
- Ám legyen, légy jó, fiam!
- Ok, szia!

Avval már ment is a kocsija felé. Én meg ott álltam a gondolataimmal, bár kissé feldobottan, de egyáltalán nem éhesen. Na és most merre?

Hova menjen Vince?

a) Haza
b) Barbihoz
c) Tomihoz
d) Húzódjon be valahova, mielőtt esni kezd.

A válaszokat leírhatjátok kommentben, illetve elküldhetitek a vincelevellada@gmail.com címre is.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

32 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://avincesztori.blog.hu/api/trackback/id/tr841332230

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

helianthus 2009.08.24. 11:58:46

Részemről egyértelműen a D, mint Dezsőre szavazok.

A Vince sztori

Keresés

Friss topikok

Linkblog

Blogajánló

Archívum

Feedek

Egyéb

EnZsolt 2009.08.23. 10:23

Ajánlott bejegyzések:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

Nelson. · http://nelson.blog.hu 2009.08.24. 13:08:59

Nelson. · http://nelson.blog.hu 2009.08.25. 15:00:32

Nelson. · http://nelson.blog.hu 2009.08.25. 20:04:25

Nelson. · http://nelson.blog.hu 2009.08.26. 11:18:58

Nelson. · http://nelson.blog.hu 2009.08.26. 11:25:25

Nelson. · http://nelson.blog.hu 2009.08.26. 17:42:54